A nők szabadsága

 A nők szabadsága

 

A Napraforgó páholy felkérést kapott a testvérektől, hogy fogalmazzuk meg, mit gondolunk mi, nők a szabadságról. Mi szűkítenénk a kérdést: arról szeretnénk beszélni, hogy miben áll a nők szabadsága, hogyan tudnak élni azzal, és egyáltalán, mi dolgunk a témával.

Mit jelent a 21. századi Európában szabadnak lenni? Azt, hogy egy ember szabadon, saját döntései szerint tervezhet jövőt magának. Azt, hogy nem kényszer viszi az életét, a teste, a szelleme és az érzelmei úgy nyilvánulhatnak meg, ahogyan ő engedi. A szabadságot értelmezhetjük fizikai szabadságként, másoktól való függetlenségként, ami magában foglalja a szabad mozgást, a személyi szabadságot. Erkölcsi értelemben döntési szabadságról, akaratszabadságról beszélhetünk, a művészetek terén pedig alkotói szabadságról. A filozófiában a szabadság általában a szabad akaratot jelenti.

A 21. századi Európában az emberek szabadságban élnek, nem korlátozza alapvető jogaikat olyan kényszer, ami ellenkezik a szabadság klasszikus fogalmával. Nincs rabszolgaság, nincs súlyos elnyomás, ami ellen lehetetlen volna fellépni, akár politikai eszközökkel, akár személyes döntésekkel, mint például a szabad helyváltoztatás. Ma a szabadság az egyik legnagyobb érték, de mivel alapjaiban ritkán kérdőjeleződik meg, inkább jogként, mint természetes létfeltételként szoktuk megfogalmazni. Ma a szabadság annyit tesz, hogy az egyén szabadon kiélheti a vágyait, mindaddig, amíg törvénybe ütköző dolgot nem tesz. Az önmegvalósítás, a kiteljesedés egyetlen akadálya a törvény.

Vagy mégsem?

Tényleg nincs más korlátozó erő? A Föld legerősebb fajaként uraljuk az erőforrásokat, bármit megtehetünk, beleértve a saját biológiai jellemzőink megváltoztatását. Kitolhatjuk az emberi élet határait, megváltoztattuk az időjárást, alig maradt olyan hely a bolygón, ahol nincs ott az ember átalakító tevékenységének nyoma. Ez szabadság?

És vajon tényleg élünk-e azzal az adománnyal, amit az újkori nyugati történelem kivívott: az egyenlőség és a szabadság jogával?

A rómaiak vallásában a szabadságot és a személyes önállóságot megtestesítő istenség, Libertas nőnemű volt. Fején babérkoszorúval ábrázolták, mint a görögök a költőket, filozófusokat vagy a sportversenyek győzteseit. Vajon hogyan nézne ki ma a szabadság: női vagy férfi isten lenne? És mit fejezne ki a testtartása: a korlátlan lehetőségeket, vagy a megfontolt elmével, tiszta szívvel kivívott méltóságot?

A szabadság nem csak jog, hanem kötelesség is. És mint a legfontosabb emberi értékek, választott jog és választott kötelesség.

Az andersoni alkotmány így írja le a testvéreket: „A Páholy tagjaiul fogadott személyek jó és igaz férfiak, szabadnak születettek, érett és megfontolt korúak kell, hogy legyenek, sem szolgasorsúak, sem nők, sem rossz erkölcsű vagy botrányos életű emberek, hanem jó hírűek.”

A feltétel: szabadnak születtek és nem nők. A 18. század első felében, amikor a szöveg született, egy nő nem volt szabad. A 20. században már igen. A nők korábbi alávetettsége gazdasági természetű volt: nem voltak képesek önálló keresetre, nem tanulhattak, nem örökölhettek (mindkettőben voltak kivételek, de ez nem borította a szabályt), a vagyonuk nem a sajátjuk volt, hanem a férjüké, apjuké, fiuké.

Egy európai nő már évtizedek óta szabad: iskolát végezhet, diplomát szerezhet, maga dönthet arról, hogy akar-e szülni, házasságra lépni vagy elválni, akar-e családban élni, politikai vagy vezetői pályára lépni, karriert építeni, szeretőt tartani, gyereket nevelni vagy nem nevelni, idős szülőket gondozni vagy elhanyagolni. Jogi értelemben senkinek nem tartozik elszámolni a tetteivel. Amióta a fogamzásgátló tabletta forradalma biológiailag is egyenjogúsította a nőket, az utolsó kényszer alól is megszabadultak. Hogy kötöttség-e a család a gyerek, a szülő gondozása? A nők munkavállalása, a kétkeresős családmodell általánossá válása következtében folyamatos változásnak indult a család szerkezete, a családok tagjai közötti munkamegosztás, a nők és férfiak, a generációk közötti szerepvállalás. A gyerekek, szülők gondozása önmagában nem jelent kiszolgáltatottságot, kötöttséget – csak akkor, ha nincs lehetőség a családon belül a munkamegosztásra úgy, hogy ne sérüljenek az emberi kapcsolatok. Vagyis itt is egy olyan feladatról van szó, ami lehet jog és kötelesség, de lehet teher és hátrány is. Attól függ, hogy a család milyennek kezeli. Nem csak a nő, hanem a család, közösen.

Mára már csak egyetlen gátja maradt a nők szabadságának: a nők megítélése, a szabadságuk ellenére, évszázadok óta nagyon kevéssé változott. A férfiközpontú társadalomban a nők ma is inkább nők, mint emberek. Lehetnek szépek és kedvesek, még értelmesek, sőt zseniálisak is, de egy másik kasztként kezeli őket a társadalom férfi része. Jobbik esetben a nők a „túloldal”, akik előtt viselkedni kell. A rosszabbikról itt, ebben a körben nem érdemes beszélni.

A megítélésnek két oldala van. Nem csak a férfi, de a nő is tekinthet magára úgy, mint alávetett személyre. Az örökölt tehetetlenség, az évszázados beidegződés mindkét oldalon makacsul tartja magát. Valószínűleg a kulcs nem kívül, hanem belül van: ha egy nő képes magát szabadnak tekinteni, akkor a környezete is szabadként fogja kezelni. De a továbbörökített minták alól nagyon nehéz kitörni, néha sok generáció és erős minta kell hozzá, hogy ez megtörténjen.

Mi dolguk a nőknek a szabadsággal?

Donald Trump elnöki beiktatásának másnapján, 2017. január 21-én a világ sok városában női felvonulást rendeztek. Women’s March lett az esemény elnevezése, és az eseményt az idén is megtartották. Nem azért vonultak sok tízezren az utcára és szónokoltak, mert úgy érezték, hogy a nőket elnyomják a férfiak, hanem azért, mert a világ legerősebb államát egy olyan politikus kezdte vezetni, aki számtalanszor sértő módon nyilatkozott a nőkről és a rászorulókról, akiről úgy gondolták, hogy nem az egyetértés, hanem a gyűlöletkeltés jegyében fog kormányozni. A nők azok, akik a másság perifériáján állnak, ezért pontosabban látják a többi másság helyzetét,  mint a férfiak. Genetikai okokból kicsit talán józanabbul látják az emberiség jövőjét, mivel gyerekeket szülnek és nevelnek. Nem a mára, hanem a holnapra koncentrálnak. Évezredek óta ilyen létmódot élnek, e tapasztalathoz képest elenyésző az a néhány évtized, amit a kiteljesedés szabadságában tölthettek. És a férfiaknak sem volt idejük még megszokni, hogy a nő valójában ugyanaz, mint ő, csak egy másfajta túlélőkészlettel van felszerelkezve. Ahogy a nemzésben is egyenrangúan, de korántsem egyforma szerepvállalással vesznek részt, úgy az élet minden más területén is egyenrangú, de nem egyforma a helyük. Az egyénnek is, a társadalomnak is meg kell még szoknia az egyenrangúságot. Egyenjogúság már van, de az egyenrangúság még hiányzik. Fontos a két fogalom különválasztása, máskülönben valami furcsa állóháborúba csúszunk. Ennek meg nem értése áll a nemrégiben kirobbant zaklatási botrányok mögött, ez áll a nők elleni erőszak masszív statisztikai  adatai mögött.

A Napraforgó páholy női gyülekezet. Eszünkben sincs betörni férfiszentélyekbe, és viszont: nem kívánunk a tagjaink közé fogadni férfi testvéreket. Munkáinkon megfogalmazódnak a női létünk feladatai, tudjuk, hogy mi egy női kőműves dolga. Nem vállalnánk fel ugyanezt a férfiak oldaláról, hiszen nem ez a dolgunk. Szabadok és jó erkölcsűek vagyunk, ahogyan az andersoni alkotmány fogalmaz. Csak éppen nők. A beavatási szertartás vége felé az avatott nálunk ezt a mondatot kapja útravalónak: „Nő vagy, de ne feledd, hogy a világ másik pólusa a férfi.” A munkáinkon a világgal foglalkozunk, úgy, ahogyan azt mi érzékeljük. Izgat bennünket a jövő, a társadalom alakulása, és a nők helyének, szerepének változása. A szabadságot is, a szabadkőművességet is nőként éljük meg. Hogy ez a megélés milyen, arról szeretnénk megosztani veletek egy nővérünk összefoglalóját:

 

„Nőnek születtem egy olyan világban, ahol a kettő alkot egyet és egy láthatatlan harmadik ad erőt nekik. Ha testi valóságomat figyelem két kéz szolgál, két láb ad egyensúlyt, két fül és két szem teszi lehetővé a dolgok teljesebb szemlélését. Nőként egy férfi lenne a kiegészítő minőség. De úgy látom, hogy a két oldal tudat alatt is bélyeget visel. Egy ítélet, amit nyelvünkben hordozunk, már a születéstől meghatározza női minőségem kevésbé elismert voltát. Van ugyanis egy jobb kéz és egy bal, ami kevésbé jó ezek szerint. A női életminőség minden ember jobb agyféltekéjéből a bal kézen és a test bal oldalán keresztül nyilvánul meg, míg a férfi életminőség minden ember bal agyféltekéjéből a jobb kézen és a test jobb oldalán keresztül valósul meg. Úgy tapasztalom, hogy nem csupán a nő, mint életerőforrás és tevékeny alkotó kerül perifériára ebben a korban sok-sok országban, de a női minőséghez tartozó tevékenységek sem kapnak kellő figyelmet és hálát: tanítás, nevelés, ápolás, gyógyítás, tisztaság, egyensúly és harmónia.

Mi borította fel az egyensúlyt? A jobboldali agyfélteke, amely testünk baloldalát irányítja, a női összetevőnk, bár igazából sem a férfi, sem a női megjelölés nem pontos. Ez a részünk, ahol pszichikai és érzelmi jellegünk lakik. E részünk tudatában van annak, hogy csupán egyetlen Isten létezik, és hogy az egység mindenütt fellelhető. Noha megmagyarázni nem igazán képes, egyszerűen tudja az igazságot. A probléma az agyunk bal oldalán, a férfias összetevőnkkel kapcsolatban jelentkezik. A bal agyfélteke a valóságra való tekintésnél nem érzékeli az egységet, csupán megosztottságot és elkülönülést lát. Még a legfontosabb szent könyveink, amiket leginkább férfiak írtak, mindent ellentétekre osztanak. A bal agyfélteke úgy tapasztalja, hogy van Isten, de aztán ott van az ördög is, aki talán nem bír olyan hatalommal, mint Isten, mégis nagy befolyása van. Egyszóval még Istent is kettősségben látjuk, épp úgy mint a fényt és a sötétséget. Hol hát a megoldás?

Amíg a bal agyféltekénk nem képes a mindenen végiggördülő egység meglátására, míg nem tudja bizonyosan, hogy egyetlen igaz szellem létezik, egy erő, és egyetlen, minden létezőn keresztülszárnyaló egységes tudat, amíg nincs minden kétséget kizáróan eme egység tudatában, addig az elme mind önmagától, mind lehetőségeinek teljes és korlátlan voltától elválasztott marad. Amint az egységgel kapcsolatban a leghalványabb kétségünk támad, bal agyféltekés részünk visszaránt minket, s többé nem leszünk képesek a vízen járni. Ha jól emlékszem, még Tamás is tudott a vízen járni, amikor Jézus erre kérte őt. A nagy lábujjának egy kicsiny sejtje azonban így szólt: „várjunk csak egy percet, hisz én nem lehetek képes ezt megcsinálni.”  És ezzel azonmód visszasüllyedt a poláris valóság jéghideg tengerébe. Hogy hihetett egy hamis gondolatban a valóság helyett?

Azt tanultam, hogy ahogy kint, úgy bent. Miközben itt ülünk, egy mozaikpadlót látunk a templom közepén. Akkor is itt van, amikor bezárjuk a munkát, és akkor is, amikor még nem nyitottuk meg. A polaritás, amit a mozaikpadló jelképez, az emberi létezés sajátja. Nem tőlünk függ, ezzel élünk együtt. De lehet tudatosan is élni ezzel. Lehet élnünk azzal a képességgel, hogy megismerjük a másik oldalt. Nem előítéletekkel, nem kész képpel fogadjuk, hanem megnyílunk előtte, megtanuljuk tőle mindazt, amit innen nézve nem láthatunk, csak onnan, a másik oldalról. Szabadságunkban áll megtanulni egymástól, hogy az egy meg egy az nem kettő, hanem Egy, nagybetűvel.