A templomosok menedéke: a portugáliai Tomar kolostora
A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak.
Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek. Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között alakította ki a rend szellemi programját. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a francia királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A 12. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.
A rend tagjai három csoportra oszlottak.
– A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, a fegyverforgatás gyakorlásával és az állatok ellátásával töltötték.
– A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában könnyűlovas katonaként támogatták őket.
– A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.
A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall, a maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői következtek. A provinciák, illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A templomosok évente tartottak általános rendi gyűlést is, amelyen minden tartomány vezetőjének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.
A templomos rend a 13. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. Gyakorlatilag ők találták fel a bankrendszert. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Európában és a Közel-Keleten mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet.
1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára. A másik két nagy lovagrend: a johanniták és a teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a johannitáké Rodosz szigetén, vagy a teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő francia királysággal. Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken – ekkortól tartjuk a péntek 13-át rossz ómennek – Szép Fülöp francia uralkodó saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.
Európában mindössze három országban menekültek meg a templomosok: ez Skócia, Portugália és Magyarország. Mindhárom földön más-más módon folytatták a tevékenységüket. Ezek közül kettőről beszélek, a skót vonallal érdemes volna külön foglalkozni, a szabadkőművesség kibontakozásához fűződő közvetlen kapcsolata miatt.
Portugáliában már a templomosok betiltása után néhány évvel, 1319-ben, királyi kezdeményezésre megalakult a Krisztus Lovagrend, az Ordo Christi. Ez valójában a templomos rend jogutódja volt, Portugália királya, Földművelő Dénes alapította. A templomosokhoz hasonlóan katonai lovagrend volt, a tagok Szent Bernát reguláját követték. Központjuk Tomarban volt, abban a kolostorban, amelyet eredetileg a templomosok építettek a 12. században. A templom legérdekesebb része az 1418-ban épült Charolat, amelynek külső fala egy 16 oldalú szabályos sokszög, robusztus pillérekkel, kerek ablakokkal, kupolával. A belső tér egy szabályos nyolcszög amelyeket gótikus oszlopok fognak össze. A középtért egy szentélykörüljáró övezi, amelyet gazdagon díszítenek a 16. századból származó bibliai témájú festmények és Mánuel-stílusú plasztikák. Az alaprajz a jeruzsálemi Szent-sír templom alaprajzát követi, és a feljegyzésekből lehet tudni, hogy a rend tagjai lóháton vonultak be ide, olyan alakzatban, ami a jeruzsálemi Szent Sír rotundáján alapult.
A későbbi évszázadokban tovább bővítették a kolostort számos kerengővel, szerzetesi épületekkel, cellákkal. Ezek az építkezések 1600-as évek legelején készültek el. A Szent Barbara-kerengőt díszíti a Mánuel-stílus legnevezetesebb alkotása, a tomari díszablak, amely különleges tengeri növényeket imitáló, gazdag ornamentikájával nem csupán lenyűgöző látványt kínál: szellemisége az akkor még ismeretlen óceán titkait és a Keletről hozott ősi bölcsesség megőrzött foszlányait komponálja titkosírásra emlékeztető jelrendszerbe.
1418-ban a lovagrend nagymestere, az akkori király testvére, Tengerész Henrik herceg lett. A herceg a rend és a saját anyagi forrásait is navigátor iskolájára és a felfedezések szervezésére és finanszírozására fordította. Az épületegyüttesben számos kolostor található. Közülük a legrégebbi a gótikus temetőkolostor, melyben a szerzetesek sírkövei vannak elhelyezve. Itt nyugszik Vasco da Gama testvére, Diogo da Gama is. 1843-ban megszűnt a kolostorban a szerzetesi élet, és Portugália legnagyobb épületegyüttesét Tomar grófja vásárolta meg aki gondoskodott fenntartásukról. A kolostor 1910-ben szállt az államra. 1983-ban vették fel a világörökségi listára.
A templomosok és utódaik sok szempontból egy másik Európát építettek, mint amivé a pápai és császári hatalom között őrlődő középkori Európa lett. Ők a tudás, az intelligencia, a szertartások, az összetartás, a vakhit nélküli vallásgyakorlás hívei voltak.
